Kontroll

Töltsd le az állomás tartalmát!

A kontroll időszakában a daganatos betegség már nincs úgy jelen a mindennapokban, mint a kezelések idején. A hétköznapi élet újraindul, a test talán már megerősödött, de a lélekben valami megmarad: az állandó éberség. Az érintett és a hozzátartozó is azt élheti meg, hogy minden jól van, de csak addig, amíg egy orvosi papír ennek az ellenkezőjét nem mondja. Ez egy folyamatos feszültség, amelyhez hozzá kell szokni, de soha nem lehet teljesen megszokni.

Folyamatos félelem

Ez nem a pánik félelme. Nem az, ami elönt, amikor hirtelen baj történik. Ez egy csendes, lopakodó félelem, ami nem kiabál, csak ott van minden mozdulat mögött. Az ember megtanul vele együtt élni, de nem szabadul tőle. Sok beteg így fogalmazza meg: „Mintha mindig lenne egy kis súly a mellkasomon. Nem nyom, csak érzem, hogy ott van.”

„Bármikor előugrik. Egy fájdalom, egy vérvétel, egy orvosi levél, és már ott is van: mi van, ha újra kezdődik?” Leggyakrabban a vizsgálatok előtt növekszik meg jelentősen a félelem, szorongás szintje. Ez lehet csak az előtte való este, de akár már a vizsgálatot megelőző héten is feszültebb, ingerültebb lehet a szeretted. A gyógyulással együtt sokszor sajnos nem múlik el nyomtalanul az a lelki krízisállapot, amit a betegség okozott. Damoklész kardja azt a képet szimbolizálja, ahogyan az anekdota szerint a király minden jóval elhalmozta alattvalóját, csak éppen egy lószőrre függesztett kardot lógatott a feje fölé.

Ehhez hasonlóan észlelheted te is azt a - sokszor állandó - feszültséget, ami a betegség kiújulásától való félelemből adódik. 

A Damoklész kardjának hívott jelenség is egyfajta bőr alá kúszott félelem: bármilyen testi jel, rendellenesség, testi érzet bekapcsolja azt az első gondolatot, hogy vajon ez rák? 

Akár egy pattanás, vagy pici szurkálás alhasban, egy kis afta a szájüregben, stb. Az első gondolat a rák. A második gondolattal már idővel meg tudjuk magunkat nyugtatni, és el tudjuk hesSegetni magunktól, vagy épp megkapjuk az orvosi megnyugtatást. Hozzátartozóként neked is nagy szereped van abban, hogy a kellő éberség megléte mellett a katasztrofizáló gondolatok elcsituljanak. Ez a fokozott stresszállapot igen megterhelő, és káros következményei is lehetnek, így mindenképpen érdemes szakember segítségét igénybe venni.

A hozzátartozó félelme másképp működik. Gyakran te akarsz erős lenni, nem mutatni, nem fárasztani a másikat. De ez a csendes félelem könnyen beépül a gondolatokba. Egy kis köhögés a beteg részéről, és már jön is a belső kérdés: „Ez csak megfázás…, ugye?” Vagy amikor a következő kontrollvizsgálat időpontja közeleg: „Nem akarom, hogy újra elinduljon az egész. Nem bírom még egyszer.” Ez a félelem kettőtök között is érezhető. Ott van a mondatok közti szünetekben, a szemek mozdulatában, az elharapott kérdésekben. És éppen ezért különösen nehéz, mert nem beszéltek róla, de mindketten érzitek.

 

Bizonytalanság – a két világ közötti lebegés

A kontroll időszaka nem ad valódi talajt. Nincs már aktív betegség, de nincs teljes bizonyosság sem. A beteg sokszor úgy érzi, hogy egy köztes térben él: a betegségen túl, de az igazi gyógyultság előtt. „Nem tudom, most akkor egészséges vagyok-e.” „Az orvos azt mondta, nincs eltérés, de azt nem mondta, hogy vége van.” A hozzátartozó ugyanígy lebeg: „Azt mondta, jól van, de olyan fáradtnak tűnik.”„Most már tényleg lehet tervezni? Vagy majd megint mindent újra kell írni?”

Ez a bizonytalanság nemcsak érzelmileg visel meg, hanem az egész élethez való viszonyt is megváltoztatja. Sokan nem mernek hosszú távra előre gondolkodni.

Egy nyaralás lefoglalása, egy munkahelyi előrelépés, egy családi ünnep szervezése mind úgy történik, hogy a háttérben ott motoszkál: „És ha akkorra már valami baj lesz?” Éppen ezért a bizonytalanság nemcsak félelmet okoz, hanem szétforgácsolja a jövőt. Nem merünk igazán belegyökerezni a jelenbe, mert nem tudjuk, meddig tart.

 

Reménykedés

A remény nem mindig harsány. Sokszor inkább csendes kitartás, egy belső meggyőződés, amit újra és újra meg kell erősíteni: „Ma is jól van.”, „A múltkori eredmények rendben voltak.”, „Most már több hónap telt el.”

A beteg is próbál remélni, de néha óvatos a saját örömével. „Nem akarok túl korán megnyugodni.”, „Nem akarom elkiabálni.”

A hozzátartozó is hasonlóan visszafogott: „Most jól vagyunk, nem tudom, meddig, de most igen.” És ez a most az, amire újra és újra vissza lehet kapaszkodni. A kontroll időszaka megtanít arra, hogy nem kell előre látni a jövőt, elég, ha a jelen biztonságát el tudjuk fogadni. A remény ilyenkor nem nagy szavakban jelenik meg, hanem gesztusokban: egy közös ebéd, egy új növény a kertben, egy mondat: „Jövő héten menjünk el kirándulni.” Ezek aprónak tűnnek, de valójában ezek a remény gyakorlati megnyilvánulásai: annak a hite, hogy van értelme tervezni, élni, örülni, még ha nem is tudunk mindent előre.

 

„Visszagyógyulás” az életbe

Mit is jelent ez? Pontosan ugyanoda, ahol a betegút előtt voltatok, nem lehet visszatérni. Természetes, ha úgy érzed, megváltoztál, máshogy tekintesz az életre, tudatosabban éled azt. De a környezeted ugyanolyan maradt. Előjöhetnek feldolgozatlan érzelmek, kapcsolati zavarok, és aktivizálódhatnak rossz megoldási minták. Ezeken segíthet ilyenkor egy szakember. 

Ebben a szakaszban előfordulhat az, hogy a látszólag normális életbe való “visszagyógyulást” a környezet már gyógyult létként értelmez. A normál működés elvárásával, helyzeteket akár elbagatellizálva reagálnak. Ezek nem hatnak építőleg a gyógyulási folyamatokra, sőt érvényteleníthetnek megélt érzelmeket.

Jelenleg itt vagy
Kontroll