Kezelések

A daganatos betegség kezelése az egyik leghosszabb és legintenzívebb szakasza ennek az útnak. Itt már nemcsak a diagnózis okozta sokk vagy a bizonytalanság van jelen, hanem egy folyamatos érzelmi megpróbáltatás, amely a beteg és a hozzátartozók számára egyaránt kimerítő lehet. Miközben a beteg fizikailag és lelkileg próbálja feldolgozni a kezelések hatásait, a hozzátartozók is állandó készenléti állapotban vannak: szervezik a kórházi utakat, figyelik a beteg állapotát, próbálják fenntartani a mindennapi életet, miközben érzelmileg is támogató szerepben kell helytállniuk.

Ebben a szakaszban az érzelmek még összetettebbé válnak, és gyakran egyidejűleg, egymással keveredve jelennek meg. Félelem, remény, kimerültség, türelmetlenség, bűntudat, düh és tehetetlenség, mindegyiknek megvan a maga helye ebben az időszakban.

Remény és bizonytalanság

A kezelések kezdetén sok hozzátartozó reménykedve tekint a jövőbe. Az első kemoterápiás vagy sugárkezelési időpontokat egyfajta előrelépésként értelmezik: „Végre történik valami, nem csak a várakozás van.” Ez a remény azonban törékeny, mert a kezelések hatásai kiszámíthatatlanok, és minden egyes orvosi vizsgálat vagy véreredmény egy újabb hullámot indíthat el: lehet öröm vagy éppen kétségbeesés. Egy jól viselt kezelés után a hozzátartozó fellélegezhet: „Talán nem is lesz olyan nehéz.” Egy rossz vérkép vagy mellékhatás viszont azonnal visszarántja: „Mi van, ha nem használ?”

Ez a folyamatos érzelmi hullámzás rendkívül kimerítő, mert nem lehet hosszú távra tervezni. A jövő egyetlen biztos pontja, hogy a következő kezelésre el kell menni, és hogy az elkövetkező hónapok az orvosi vizsgálatok, gyógyszerek és mellékhatások körül fognak forogni.

Hogyan lehet kezelni ezt a kettősséget?

  • Lépésről lépésre gondolkodj. Ha mindig csak a következő vizsgálatra vagy kezelésre összpontosítasz, kevésbé lesz nyomasztó a teljes folyamat.
  • Merj örülni a jó híreknek, de ne ragaszkodj túlzottan a reményhez. Ha túlságosan egy pozitív kimenetelre építed az érzelmi stabilitásodat, egy visszaesés aránytalanul nagy csapásként érhet.
  • Fogadd el, hogy a bizonytalanság ennek a szakasznak a része. Nem lehet minden választ előre tudni, és néha az egyetlen dolog, amit tehetsz, hogy jelen vagy és támogatást nyújtasz.
  • Keress erőforrásokat, amik segíthetnek valamiféle stabilitás-érzetet nyújtani. Ez lehet egy kedves tevékenység, rutin kialakítása, vagy egy sorstárs közösséghez való csatlakozás.

 

Kimerültség és túlterheltség

A kezelések heteiben vagy hónapjaiban a hozzátartozók egy állandó készenléti állapotban élnek. Nemcsak a beteg érzelmi támaszaivá kell válniuk, hanem gyakran logisztikai és fizikai segítséget is nyújtanak, például a kórházi utak szervezésében, orvosi időpontok egyeztetésében, segítenek a betegnek az étkezésben, gyógyszerszedésben, fenntartják a háztartást és ellátják az egyéb családi felelősségeket.

Mindez elképesztően fárasztó, és előbb-utóbb minden hozzátartozó szembesül azzal, hogy teljesen kimerült, de mégsem engedheti meg magának, hogy pihenjen.

A fizikai fáradtság mellett ott van az érzelmi kimerültség is: „Már nem tudok több információt befogadni.”, „Már nem bírok még egy rossz hírt.”, „Nem vagyok elég türelmes, pedig tudom, hogy annak kellene lennem.”

Hogyan lehet ezt kezelni?

Ha lehet, kérj segítséget más családtagoktól, barátoktól. Ne próbálj mindent egyedül csinálni. Figyelj a saját szükségleteidre is. Egy fáradt és kimerült hozzátartozó kevésbé tud segíteni. Merj szünetet tartani. Egy kis időre való kilépés – akár egy óra séta, egy beszélgetés egy baráttal – rengeteget segíthet.

A beteg viselkedésének változása és annak hatása a kapcsolatra

A kezelések alatt a beteg testileg és lelkileg is megváltozik. A gyógyszerek, a fájdalom és a fáradtság miatt ingerlékenyebb, visszahúzódóbb vagy érzelmileg érzékenyebb lehet, ami a hozzátartozóknak különösen fájdalmas lehet.

A beteg lehet, hogy nem akar beszélgetni, és hozzátartozóként ezt elutasításként élheted meg. Türelmetlen és ingerült lehet, és ez könnyen konfliktusokat szülhet. Előfordulhat, hogy bűntudatot érez, amiért „terhet rak” a szeretteire, és emiatt elutasítja a segítséget.

A hozzátartozók sokszor úgy érzik, hogy elveszítik azt az embert, akit ismertek, mert a beteg már nem olyan, mint korábban. Ez az érzelmi távolság különösen fájdalmas lehet.

Hogyan lehet kezelni ezt a helyzetet?

Fogadd el, hogy a szeretted viselkedése nem rád irányul. Az ingerlékenység, visszahúzódás vagy érzelmi hullámzás nem személyes támadás, hanem a betegség és a kezelések hatása. Ne erőltesd a beszélgetést. Néha elég csak mellette lenni, hogy érezze, nincs egyedül. Beszélj a saját érzéseidről is. „Érzem, hogy nehéz neked, és tudom, hogy nem akarsz beszélni, de én is nagyon aggódom érted. Mondd el, mire van szükséged, hogyan tudok segíteni neked.”

 

Tehetetlenség és bűntudat

Talán az egyik legnehezebb érzés a hozzátartozók számára a tehetetlenség. Sokan szeretnének valami biztosat tenni, ami garantálná a szerettük gyógyulását, de a valóságban nincs ilyen lehetőség.

Ez a tehetetlenség gyakran bűntudattal keveredik: „Nem vagyok elég jó feleség/férj, szülő, barát.”, „Mi van, ha valamit rosszul csinálok?”, „Miért nem tudom megakadályozni ezt az egészet?”

Hogyan lehet megküzdeni ezzel?

Tudatosítsd, hogy nem kell tökéletesnek lenned. A jelenlét a legfontosabb. Nem kell mindig „csinálni” valamit. Sőt, a legtöbbször azzal segíthetsz a legtöbbet, ha ott vagy, érzi a beteg, hogy nincs egyedül. Engedd el azokat a dolgokat, amelyeket nem tudsz irányítani.